Az előző, Esti Meséről szóló bejegyzés utáni kommetelgetések során előkerült, hogy az Esti Mese mennyiben tekinthető a híres Hobgoblin magyarországi klónjának. Az egyik hozzászóló pedig felvetette, hogy miért nem csinálunk vaktesztet a kettővel, ha már ez a kérdés így felmerült, engem meg annyira megfogott ez az ötlet, hogy hétfőn szereztem is mindkettőből és nekiláttam a kérdéskör tisztázásának.

Mindenekelőtt a Hobgoblinról pár szót. Az 1983-ban alapított Wychwood Brewery egyértelműen legsikeresebb főzete ez az általuk „Ruby ale”-nek keresztelt sör, ami nevét a brit mitológia jóságos, de gyakran bajt okozó teremtményéről, a koboldról kapta. A sör ötletes jelmondata szépen összefoglal mindent, amit a főzők a palackba akartak zárni: "What's the matter Lagerboy, afraid you might taste something?" Pontosan úgy hangzik, mintha egy ráncos arcú manó suttogná a fülünkbe, mikor az éjjelnappali alsó polcára nyúlunk valami dobozos borzalomért.

A kategóriáját tekintve a Hobgoblin egy ESB, vagy Extra Special/Strong Bitter. Én személy szerint nem hiszem, hogy versenyszituáción kívül szigorú besorolásokat kéne adni a söröknek, pláne figyelembe véve azt, hogy bár a BJCP szerint külön kategória a standard bitter, a premium bitter és az ESB, a gyakorlatban azonban nagyon nagy a stílusok közötti átfedés, sokszor a besorolás is nehézkes, de erre szívesen várom a szakavatott, képzett zsűrizők véleményét is. Bitternek az angol nyelvterületen hagyományosan a hordóban érlelt pale ale-t nevezik, ami kifejezés annyira elterjedt, hogy sok helyen a magyar „egy korsót, legyen szíves” megfelelője az „a pint of bitter, please”. A stílus önmagában az ale-ek nagyon széles körét fedi le, színben, ízben, IBU-ban és alkoholfokban is, nevével ellentétben a kifejezett keserűség nem alapkövetelmény. 1969-ben a nyugat-londoni Fuller, Smith & Turner sörfőzde Winter Beer néven piacra dobott egy vöröses-borostyán színű, többek között Optic malátából és kukoricából készült, erőteljes narancsízzel bíró bittert. Ezt két évvel később, 1971-ben Extra Special Bitternek keresztelték át, és majd’ harminc éven át nyert el különböző brit díjakat.

Sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy stílust teremtett: a magasabb (5.5- 5.8%) alkoholfokú, akár intenzívebb komlózás mellett is malátadomináns és gyümölcsös észterekben bővelkedő, téliesen erősebb bittereket nevezik ESB-nek. Az ESB kategória ennek ellenére napjainkra kicsit szabadabban értelmezett lett, az enyhén keserűtől sokszor a kifejezetten komlódominánsig is, például az USA-ban erősebben amerikai komlózott, gyümölcsös brown ale-eket is nyugodt szívvel neveznek ennek, ha a kedvelt ESB malátát, a Maris Ottert használják a főzés során.

A másik versenyző, az Esti Mese pedig stílusa szerint egy Northern English Brown Ale, ahogy azt már korábban írtam. A stílus alapvető jellemzője a karamelles, mogyorós-diós, vajaskekszes malátaíz, aminél a maláta édessége kevésbé domináns, és a száraz zárás. A komlózás általában kiegyensúlyozott, nem uralkodik el a sörön, csak a háttérből kísérget.

Ezeket a háttérinformációkat figyelembe véve már előre igen érdekesnek ígérkezett a vakteszt. A söröket nyilván nem én töltöttem ki, az asztalnál kaptam őket meg, ugyanolyan poharakban, a hőfok alapján különbséget nem tudtam tenni közöttük. Az egész tesztet bekötött szemmel csináltam végig, hogy a színbeli különbség se befolyásolhasson. Nézzük hát az eredményeket.

No. 1.: Kevésbé intenzív, gabonás, kenyértésztás aroma érkezik egy enyhe sült banános, édeskés felhanggal és kevés karamelles komponenssel. Komlóaroma szinte alig érződik. A kortyérzet malátássága valami elképesztően komplex, nem az a néha megjelenő, néha elillanó, hanem végig virgonckodó, a nyelv elejétől a hátuljáig megjelenő krémes gabonakarakter, amit a feketecsokoládé és a karamell kísér végig. Ezek mellett egy mézédes narancsíz is megjelenik, ami a korty végére átveszi a stafétabotot a malátától és kellemes utóízzel veszi ki a részét a sör komplexitásából. A szájpadláson gyenge komlókeserűs csipkedés marad vissza, olajszerűen kitapadó malátaízzel a háttérben.

No. 2.: Az előző után ennek az aromája komlósabb, spenótos, vágottfüves és nyers zöldborsós, emellett érezhetően pörkölt diós és karamelles. A kortyérzet alapján a kettes versenyző komlósabb és gyantásabb, a hagyományos brit komlók ízei törnek elő, a spenótlevél és a limehéj karaktere végig érezhető, emellett azonban a malátás karakter itt is előtérben van, mogyorós és lágy gabonás jegyekkel veteti észre magát. Az utóíze szenzációs, kifejezetten diós és sokkal erőteljesebben feketecsokoládés, valamint érezhetően szárazabb.

A teszt közben már bekötött szemmel is kikristályosodott (nyilván a színt, habot csak utána ítélhettem meg), hogy az egyes versenyző a Hobgoblin és a kettes az Esti Mese, de tagadhatatlan, hogy a kettő között van hasonlóság. Azonban mindkettőnek megvan a maga sajátos karaktere és egyénisége. Hogy ki melyik mellett teszi le a voksát, az ízlés kérdése. A tömör, vékonyka és paplanos habot fejlesztő, vöröses-rozsdabarna Hobgoblint a komplex malátás karakter és a narancsos ízvilág az, ami nagyon kiemelkedővé teszi, a kicsit sötétebb, robusztusabb Esti Mesét pedig a diós, feketecsokis íz varázsolja egyedivé. Az mindenesetre érdekes, hogy a kettőt egymás mellett kóstolva a komlós karaktere mennyivel jobban előjött az Esti Mesének. Hasonlóan a Dühös és Duvel párosításához, itt sem beszélhetünk egymás klónjairól, mert ahogy az lenni szokott a házi főzésnél, ahány ház(i), annyi szokás, végszónak még annyit hozzátennék: szerencsénkre.