Ígértem, hogy nekiszaladok a Stiegl Bräuwelt-es tortúra egy kicsit részletesebb leírásának, csak a miheztartás végett. Végtére is nem mindenkinek muszáj önként a falnak rohannia. Az igényesen és szépen kialakított gyárba el lehet menni, meg lehet nézni, de azért jobb, ha előre felkészülünk arra, hogy ez nem is annyira gyárlátogatás, inkább valóban egy élményparkszerűség. Merthogy sört főzni itt nem fogunk megtanulni. Sörfőzést nem is fogunk látni. Ellenben pózolhatunk Mozart viaszbábúja mellett.
(Maláta minden mennyiségben)
A legalsó szinten először megismertettek minket Wikipedia-szinten a sör összetevőivel és a sörfőzés folyamatának alapjaival. A miniatűr hordókba öntött malátatípusok, gipszből összerittyentett komlóültetvény-installációk és a teljesség igénye nélkül egybehordott régi sörfőzőeszközök között teljesen elveszve szinte csak egy alkotás nyújtott némi vigaszt, a gyár egyik grafikai érzékkel is rendelkező, serfőző-mester szakos tanulója ugyanis egy egész korrekt, fantáziadúsan megrajzolt folyamatábrát állított ki a sörfőzés procedúrájáról. Riszpekt, az tényleg jóra sikerült. De ezen rövid lélegzetvétel után folytatódott a vízbe/Stiegl-be fojtás. Kapott mindenki egy pohárral az erjesztetlen, komlózatlan, helyben főzött cefréből, ami nem is annyira jófejség, hanem inkább ordas nagy reklám volt, mert már az első kortynál mondta a kedves túravezető, hogy igen, a Stiegl nyárra kiadott egy Flüx nevű löttyöt, ami nem más, mint egy gyümölcsízesítésű malátalé. Remek. Aztán egy pillanatra ránézhettünk néhány erjesztőtartályra, a baj csak az volt, hogy azoktól kb. 5 méter és egy vastag plexiüveg választott el, ez olyan volt, mintha a kutyákat úgy kötötték volna ki, hogy a véresre sült steak-et ne érhessék el.
(Állítólag ezekben a hordókban van több, mint tíz éves főzet is)
A legalsó szintet ezután elhagyva végérvényesen el is távolodtunk a sörfőzéstől, kezdetét vette a Stiegl története és vívmányai műsor. Hatalmas termeken és emeleteken vezettek át minket, ahol teljes rendszertelenségben voltak felvonultatva dolgok, amik valamennyire is köthetők az osztrák sörgyárhoz. Volt festménykiállítás a Stiegl-ről, nagyjából tíz kép, ötödikesek által könnyedén lefesthető, művészi értékkel gyakorlatilag nem rendelkező pacsmagok. Láttam a gyár teljes történetét feldolgozó plakátsorozatot, ez amúgy érdekes is lehetett volna, talán kicsit hosszúra volt eresztve. Aztán több helyen is kiállították a sörgyár régebben használt üvegeit, volt egy fal, ahol az üveg-evolúciót nézhettük végig az 1900-as évek kezdetétől napjainkig, ebből annyi maradt meg, hogy visszahozhatnák a régi üvegeket a divatba, nagyon szép formájú darabokat használtak elődeink.
(a "híres" Bierturm)
Már-már megaludt volna a tej a számban, de aztán a végén gyors egymásutánban bevittek a kiállítás-szervezők egy jobb- és egy balegyenest, teljesen váratlanul, a menet végét jelző gong előtt két másodperccel. A jobbos az utolsó teremben érkezett, a nagy bullshit Bierturm személyében, ami állítólag Európa legnagyobb sörtornya. Egyrészt, ez a torony egy fatákolmány, rajta elég levegősen kb. 300 sörösüveggel. Egy ekkora toronyra a négyszerese is ráférne. Másrészről van vagy 30 Stiegl-ös üveg rajta, amik közül több ismétlődik, szóval nem fordítottak nagy erőt ennek a kialakítására. De a végső csapást mégis Salzburg elmaradhatatlan turista agymosása, a „mindenhol ott kell, hogy legyen Mozart”-féle viaszbábú-halom adta, Mozart és a Stiegl címmel. Komolyan nem sikerült még mostanáig sem megértenem, mit keres egy sörről szóló kiállításon öt parókában zenélő muki bábúja. Innen már csak menekülni lehetett, sajnos a Mozart-os képek a feltörő röhögőgörcs miatt elmosódott moslékok lettek, de jobb is ezt elfeledni.
Viszont azt már bent elhatároztam, mivel a "tour guideina" elég sokat mesélt a gyár házisörös próbálkozásairól, hogy mindenképpen megkóstolok azokból a sokat emlegetett hausbier-ekből párat.
Az első szerzemény egy Stiegl Kräuterbier volt, üvegdesign nagyon oké és ötletes, sajnos a tartalom csapnivaló. Erről a sörről, ha nem lenne ez a rohadt íráskényszerem, csak annyit mondanék, hogy az alap sör plusz egy kis körte aroma, ezenkívül igazából semmi újdonságot nem tartogat az azt kipróbálóknak. Már az nagyon furcsa, hogy ha van benne fűszer, aminek lenne aromája, akkor miért 6 fok az ajánlott fogyasztási hőmérséklet, itt ugyan ki nem fog nyílni egy sörnek az aromája. Pohárba kitöltve hatalmas hófehér és igen tartós habot fejleszt, azért kíváncsi lennék, mivel javítják fel ennyire tökáéletesre. A sörnek aromája szinte alig van, egy alap lágerekre jellemző gyenge malátásság jelenik csak meg. A kortyérzet jellegtelen, fantáziátlan, teljesen a Goldbräura jellemző karaktereket hozza, gyenge, kicsit kukoricásba hajló malátássággal, majd hamar jelentkező, erőtlen komlókeserűséggel, érdemi további aromajegyek nélkül. Leginkább egy enyhe, keserűséget gyengítő körtésség jelenik meg különleges jegyként, de ezt is nagyon erőteljesen kell keresni. Ha ez lenne a házi sör, a kézművessör-forradalom rég befuccsolt volna.
A másik darab egy Weltenbummler névre hallgató Pale Ale, ami bár kicsit korrektebbre sikerült, még mindig elég gyengécske próbálkozás. Pohárba töltve a sötétbarna felé hajló sör fehér, szépen feszülő habot fejleszt, üde színfoltként végre megjelenik egy gyengébb komlóaroma is, jóféle citrussal. Az első korty azonban megint csak arra volt alkalmas, hogy letörje a lelkesedésemet. Újra szembetaláltam magam a Stiegl lágereinek alapízével, megbolondítva az enyhe szűretlenség miatt jelentkező gyenge zwickl-ízzel, amit én leginkább ahhoz az érzéshez és aromakomplexumhoz hasonlítanék, amit az ember egy enyhén dohos pincébe leérkezve azonnal megérez. A Paracelsus Zwickl klasszikus karakterétől messze elmarad. Utóíze viszont egész kellemesen gyümölcsös, meglepő, de kicsit mangószerű, nem is marad olyan keserűség a szájban.
(Egy gyűjtemény)
Szép dolog az, ha egy nagy sörgyár, szakítva a hagyományokkal, megpróbál a kézműves sörök felé nyitni, akár azzal, hogy főz valamilyenféle, úgymond „házisört”. De ha mindezt ilyen gyatra minőségben teszi az igazán káros. Mert a termékeket ők fogják nagyobb tömegekhez eljuttatni, nem az igazi házi sörfőzők, és Isten óvjon minket attól, hogy egyesek pont az ilyen termékek kóstolása után mondjanak le a házi sörökről, mondván: „ Á, ez ugyanolyan, mint a tucatláger, csak drágább, akkor minek ezt inni.” Ha a címben említett hasonlatot akarnám sörökre lebontani, azt mondanám: szép ez a palota, grandiózus meg csicsás, de most inkább egy kis viskóban húznám meg magam.
