Mese habbal

Rég volt már az, mikor a Balkezesek bemutatkoztak a Der Fehler nevű sörükkel a nagyközönségnek. A tavalyi évben megrendezett II. Házisörfőzők Versenyének egyik legkiemelkedőbb altbierjét először a szeptemberi Főzdefeszten kóstolhattuk, majd egy ideig megtalálható volt néhány kocsmában és kézműves boltban is. Aztán kisebb csend, néha feltűnt a Fehler egy-egy helyen. De most újra hallatnak magukról, a régi mellé pedig összehoztak egy teljesen új főzetet is.

Egy dolog mindig is nagyon piszkált a Balkezesekkel kapcsolatban (szigorúan nagybetűvel). Történetesen az, hogy az Egyesült Államokban létezik egy bizonyos Left Hand Brewing nevű sörfőzde, aminek ha megnézzük a logóját, egyből elkezd valami motoszkálni a fejünkben: vajon nem egy kis magyaros lekoppintásról van itt szó? Persze lehet véletlen is, de az azért érdekes, hogy a világ két majd ellentétes pólusán ennyire hasonló márka- és designötlet alakul ki. Az mindenesetre biztos, hogy a da Vinci vázlatok nyomdokaiba lépő tenyér és az önmaga farkába harapó kígyó ellenére is ott lebeg a levegőben a világhírű amerikai testvérek emléke. 

A Der Fehler tradícionális vonala után a fiúk most egy újszerű, saját megfogalmazásuk szerint "felvilágosult eszméket követő" sörrel álltak elő, a Die Machttal. Csillagok Háborúja rajongók megnyugtatására közlöm, hogy a dzsordzslukászos vonal nem maradt ki, a cimkén ugyanis fel van tüntetve, hogy nyomokban midikloriánokat tartalmazhat. A poén ül, aki meg nem érti, járjon utána. A sör inkább a sötét oldal kapuit döngeti, csokoládébarnás, már majdnem feketébe hajló, színe alapján már nem is illene bele igazán az észak-némat altbierek kategóriájába, de hát itt a tradíciók újragondolásáról van szó, a határok feszegetéséről, nem véletlenül jött a dunkel alt elnevezés, no meg a szintén meglepő, 6,5%-os alkoholfok. Az illat enyhén dohos, pinceszerű, túlzottan domináns benne a pörköltmalátásság, már-már savanykássá téve az összhatást, de erre még rátesz egy lapáttal a nem annyira várt citromhéjas karakter, ami jelzi, hogy a komlót sem sajnálták belőle. Az ízében teljesen eluralkodik a pörköltmaláta, szinte az elejétől a végéig jelen van, kicsit füstös, savanykás, már-már égett jelleget adva a sörnek. Aztán, ahogy csúszik tovább a korty, megjelennek az erőteljesen lime- és citromhéjas, spenótós, zöldséges komlójegyek, kicsit agresszívan eluralkodva a végén. Pedig a test egészen rendben lenne, szépen borítja be a sört, élénkség sem annyira zavaró, a harmónia hiánya viszont nagyon szembetűnő. Az utóíz kicsit füstös, enyhén keserű, alkoholos és enyhe acetonos felhangok is megjelennek.

Mindent összevetve talán a kiforratlanság lenne a legjobb jelző a Die Machtra. Egyszerűen nem értek eléggé össze az ízek, lehet, hogy önmagában a recept sem lenne rossz, bár azért a komlózásból és a pörköltmalátából érdemes lenne egy kicsit visszavenni, de hogy a piacradobással mindenképpen várni kellett volna még egy keveset és hagyni a sört pihenni és rendesen összeérni az üvegben, az biztos. Aki viszont érez magában hajlandóságot rá, tegyen el egy palackkal pár hónapra és kóstolja újra, valószínűleg sokkal harmonikusabb darab lesz az eredmény. 

Azt már többen bebizonyították, hogy a komló nem csak sörbe való. Gyógynövényként való felhasználása nagy hagyományokra tekint vissza, a belőle készült tea hosszú ideje használatos a népi gyógyászatban nyugtató-altató hatása miatt. A főváros nagy kézművessör-robbanását remekül lovagolta meg a Csokszkomló is, akik megmutatták, hogy bizony remek trüffeleket, sőt, akár fagylaltot is lehet a komlóból csinálni. Pár napja azonban a Sörblogok gyűjtőlap szerkesztője, Impavidus Mortalium hozott valami olyat, amire ha finoman akarnék fogalmazni, azt mondanám: eldobom az agyam. És állítólag mások is kísérleteznek ezzel a stílussal.

Ez a valami, ebben a kis pohárkában a készítő megfogalmazása szerint egy komlólikőr, ami egy érdekes eljárással készült. Először csinált egy komlótinktúrát 96%-os alkohollal, dugig pakolva újviági komlókkal, majd az egészet összekeverte egy erősebb sörlével, ami apátsági, Special B és tőzegen füstölt whiskymalátával készült és Galaxyval lett komlózva. Az így kapott keveréket likőrsűrűségűre forralta, majd ha ez nem lenne még elég, nullperces technikával áztatott bele még borókabogyót, fahéjat, kardamomot és narancshéjat is. Ez a kombináció pedig elég ütősnek bizonyult. A pohárkából felszálló, brutálerős ánizsos, fahéjas, kardamomos, komlógyantás aroma teljesen letaglózott, még úgy is nagyon megkívántam, hogy nem vagyok nagy rajongója a töményebb italoknak. Az íz pedig hozta, amit az aroma után várni lehetett, kőkemény malátás likőrösséggel a háttérben masszív gyantás és ánizsos felhangok, leginkább a Citra komló karakterével az élen. Talán a keserűség az, amin lehetne még egy kicsit finomhangolni, de az ital még csak két hónapja érik, lehet, hogy fél év alatt az idő kellően összesimítja az ízeket. MIndenesetre egy biztos, egy ilyenfajta likőrnek biztosan lenne helye bármelyik újhullámos sörözőben és valószínűleg nem rohadna a kocsmárosok nyakára. Szerintem nem győznének utánpótlásért könyörögni.

Fent említett kérdés ugyan egy “sörnoob" szájából hangzott el az első korty után, de önmagában jogosan merül fel az árpaborok kapcsán. Mert ha az ízkvalitásokban fel is ismerhető, hogy sört iszunk, az igen magas alkoholfok alapján mindenképpen eszünkbe jut a bor is. Az egész sztori ott kezdődött, hogy meglátogattam Németh Antalt. Én komolyan mondom, mindig az az érzésem támad, mikor belépek a mikrofőzdéjéul szolgáló kisházba, mintha egy visszavonult kalóz titkos barlangjába jutottam volna, aki a hosszú évek alatt felhalmozott kincseit mind egy helyen dédelgeti. A koponyák, szablyák, trófeának hazacipelt női alsóneműk hiánya mellett különbség az, hogy Anti nem vonult vissza, hanem folyamatosan áll elő újabb és újabb, gyönyörűen megtervezett főzetekkel (lásd pl. Katalin cárnő). Én onnan még rossz sörrel a kezemben nem jöttem el, de ne rohanjunk ennyire előre, előbb egy kis történelem.

 A mai árpaborok története - amiket már komlóztak is - brit vidékekről indult, ahol a 18. század közepén már ismert volt az úgynevezett party-gyle sörfőzési technológia. Ennek lényege, hogy a szűrés során lefejtett első sörlevet nem higítják máslással, hanem a malátát újabb cefrézésnek vetik alá, s az így elkészített újabb cefrét ismét megszűrik egy másik edénybe. Ezt a procedúrát kétszer, esetleg háromszor is elvégezték, ennek eredményeképp az első szűrlet extrakttartalma nagyon magas lett, a másodiké alacsonyabb, a harmadik-negyediké pedig már nagyon alacsony. Az első szűrletből készítették az erős söröket, a többi keverékéből a gyengébbeket. Ez gazdasági szempontból is nagyon megérte a főzdéknek, mivel az erősebb főzeteket nyilván nem lehetett, csak kisebb mennyiségben előállítani a gazdagabb fogyasztóknak, s a party-gyle technológiával ugyanazt a malátát használva el lehetett készíteni a szegényebb néprétegek ivósöreit is. 

 Az árpabor hiánypótló termék volt, ugyanis képes volt a nemesség igényeit kielégíteni azokban az időkben, mikor a szigetország borellátása akadozott a háborús konfliktusok miatt. Több sörfőzde is gyártott kis mennyiségben árpaborokat, de a verseny győztese kétségkívül a Bass Brewery lett, ami 1854-ben dobta piacra a No. 1. nevű főzetét, s ezt kisebb megszakításokkal egészen 1995-ig gyártottak (csak zárójelben jegyzem meg, hogy Nagy-Britannia első bejegyzett védjegye a Bass Pale ale vörös háromszöge volt, a második pedig a Bass No. 1. vörös gyémántja, ők elég komolyan vették márkavédelmet). Ez a sör mind a mai napig a legfőbb viszonyítási pont az english barleywine-ok esetében. 

 Hogy miért élik újra reneszánszukat ezek a sörök, annak megértéséhez kontinest kell váltanunk, az USA-ban ugyanis 1975-ben kezdődött az árpabor-őrület, amikor az Anchor Brewing Co. piacra dobta az Old Foghorn névre keresztelt barley wine-ját, majd 1983-ban a Sierra Nevada a Bigfoot-ot. Ezek a főzetek kulcsszerepet játszottak abban, hogy a barley wine ma az egyik legkedveltebb téli söre a sok amerikai craft brewernek, természetesen a legtöbben rakatnyi amerikai komló felhasználásával készítik, emiatt is szakadt két részre az árpaborok piaca english és american barley wine-ra. S bizony egyre több kerül elő hazai főzők kezei közül is, de visszakanyarodva az elejére, ilyet, mint amit Németh Antitól kaptam, senki más nem csinál.

Ennek a sörnek a története több, mint másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor is a főző elkészített egy baromi erős sörcefrét (OG: 1.110) egy Polaris nevű, viszonylag újabb, nagyon magas alfasavtartalmú komlófajtával, amit három hónapon keresztül erjesztett, három különböző ale élesztővel, majd a végén egy adag peszgőélesztővel. Ezt követően 15 hónapon át erjedt palackban, mielőtt a poharamban végezte volna. 

 Mikor felbontottam az üveget, alig tudtam gátat szabni a kiömlő habnak, ami a kitöltés után is csendben, alig észrevehetően kúszott tovább az üveg falán. A pohárban gyönyörű, rozsdabarna sör rajzolódik ki, levegős, de tisztesen feszülő és burjánzó habbal. Az illat hihetetlenül komplex, megjelenik benne a fenyőgyanta, a likőrszerű édesség, a mazsola, a datolya, s mindezt tökéletes egységgé kovácsolja a Polaris komló mentára, ánizsra emlékeztető aromája. Meglepően hasonlít a Brewdog-Mikkeller kettős I Hardcore You nevű főzetére, de itt sokkal jobban figyelnek a háttérből a malátás jegyek. Mindezek után pedig nagy meglepetést okozott az íz, ugyanis az illatjegyek alapján egy keményebb american barley wine-t vártam, de a kortyba annyira belesimul a komló, hogy már-már english barley wine-nak is elmenne. A sör majd szétrobban a gyümölcsészteres ízkomponensektől, a mazsolás, datolyás ízvilágot likőrös cukrosság, krémesség és ánizsos-mentás karakter kíséri végig. A zárás a pezsgőélesztő miatt szárazabb, alig keserű, gyengén ánizsos, édes utóízzel. Ha pedig ez még nem lenne elég, szép csendben, a háttérben meghúzódik egy legalább 13-14%-os alkoholtartalom. Egyetlen hibája talán a kelleténél magasabb szénsavtartalom volt, ami kicsit idegen ezektől az úri ízektől, de ez már inkább csak szőrszálhasogtás, nem von le semmit abból a tényből, hogy iszonyatosan nagy eredménynek számít egy ilyen sör elkészítése. Az meg már csak a hab a tortán, hogy ezért nem kell a tengerentúlra utazni, mert van valaki, aki itthon is képes ilyen minőségben elkészíteni.

(A történelemmel kapcsolatos információk forrása: Garrett Oliver: The Oxford companion to beer)

Már régen volt az a 75 Minutes IPA, mostanában annyi dolog történt a magyar sörfőzés háza táján, hogy nem nagyon jutott idő az utolsó és egyben legbrutálisabb Dogfish Head palackom felbontására. De azért nem is akartam elhamarkodni a dolgot, lévén nem egy hétköznapi sörről van szó, hanem egy élő legendáról. A 90 Minutes IPA ugyanis szó szerint egy stílusteremtő sör. Ez volt Sam Calagione első főzete, amit az általa megalkotott continuous hopping komlóforralási metódus segítségével készített, s ami eljárás egy legenda szerint szorosan köthető a népszerű Hungry Hippos játékhoz. Jelenleg egy sorozat utolsó előtti tagja ez az imperial IPA, ennél csak egy keményebb versenytársat találunk, a 120 Minutes IPA-t, ezt azonban csak alkalmanként szokták lefőzni Delaware-ben. Egy picit talán még a korábban már tesztelt 75 Minutes IPA lóg csak ki a sörból, ez ugyanis egy hordóban érlelt "blended beer", a 60 és 90 perces IPA-k keverékéből megalkotva. A kóstolás pedig nagyon időszerű volt azután, hogy az Élesztőben egy szintén Calagione-hoz köthető szerkezettel borzolják a kedélyeket, a Randallal, amiben a sört közvetlenül csapolás előtt áramoltathatjuk át a leveleskomlóágyon, ezzel eszméletlen friss és villogó komlóaromát adva a sörnek. Egyszóval végre elérkezett az idő erre a kilencven perces randveúra.

Színre az előzőekhez nagyon hasonló, rozsdabarna sör érkezik, tömött, hófehér, kitartó és krémes habbal. Az aromáról megint csak dicsérő szavakat lehet mondani, a végig a háttérből figyelő intenzív fenyőgyantás komló- és shortbread-es malátakarakter mellett mandarinhéj, grapefruit, mangó, ananász és citrusos virágosság jelenik meg intenzív hullámokban. Az íz, ahogy azt már megszokhattuk, nagyon összetett és mégis jól elkülöníthető komponensekből áll. Nagyobb, robusztusabb test kíséretében egy kellemes, szirupos, kalácsszerű malátaágyon érkeznek először a komló fűszeres, citrusos, limehéjas jegyei, majd betörnek a gyantás-trópusi gyümölcsös felhangok is. Bármennyire is mindig a komlót hangsúlyozzák ki a 90 Minutes IPA-ban, ez a sör nem egy akkora hop-orgy, ugyanis a maláta szerepe jobban ki van emelve, mint azt vártam. A zárás kellemesen zöldséges, mangó és ananász marad a szájban, a decens keserűség gyengéd kíséretében. Mindent összevetve nem véletlen a világhírnév, ez a kilencvenes csúcsragadozó a sörök tengerében.

Sajnos ezzel pedig most egy időre a készletek hiányában pontot kell tennem a Dogfish Head IPA-k földjén tett kalandozásaimra, van azonban még a hűtőben néhány érdekes darab, egy Burton Baton és egy Indian Brown Ale. De ezekről majd egy másik posztban.

Nevéhez illően szép nagy, öles léptekkel megérkezett a domonyi Bigfoot Sörfőzde a fővárosba, és rögtön be is csörtetett az Élesztőbe, ahol első nagyobb megmérettetésén vett részt egy közönségbemutató erejéig. Ilyen is ritkán esik meg, hogy egy 52-es lábról nevezzenek el egy főzdét, merthogy a névadáshoz a kezdőlökést bizony ezen nevezetes testrész adta, amin a főzde egyik sörmestere, Branda Gyula éli életét, szó szerint nagy lábon. A hátszél pedig nem titkoltan Fótról érkezik Domonyba, ugyanis a kezdő szortiment kialakításában oroszlánrészt vállalt Gyenge Zsolt, a Fóti Sörfőzde sörmestere, aki nem mellesleg Branda úr féltestvére is. Hogy mi lesz ennek a családi biznisznek a jövője, kinek a stílusa fog inkább érvényesülni, azt majd a jövő meghozza, egyelőre Gyenge Zsolt keze nyoma érződik leginkább. És ezzel most le is zárom a kéz-láb témakör fejtegetését. Az mindenesetre biztos, hogy a bemutatkozást nem aprózták el, egyből hat különböző stílusú sörrel jelentek meg a piacon.

A Bigfoot designja alapvetően a húszas-harmincas évek Amerikáját idézi meg, a helyszínt, ami a szesztilalom ellenére fürdik az alkoholban, köszönhetően az olasz felmenőkkel rendelkező dörzsölt szeszcsempészeknek, meg persze a keresletnek, amit az ésszerűtlen szabályozás képtelen volt visszavetni. A sörök nevei is ezen téma körül forognak, leszámítva egyet, a Brand Ale-t, a főzde ivósörét, ami ismét visszakanyarodik Branda Gyula és az ő neve irányába, csak a Jeti helyett ezúttal a tisztes polgári vezetéknév lehetőségeit aknázta ki. Az Ale Capone a híres gengszter nevét önti sörbe egy tradícionálisabb angol IPA erejéig, a Chicago pedig egy úgynevezett Alphonse pale ale, jelentsen ez a név bármit is, ízében szintén egy kicsit erősebb, de még mindig gyengéd komlózású pale ale-t takar. Akik a búzasöröket kedvelik, kezdhetik felvonni a szemöldöküket, ugyanis a Bigfoot egy Silver Street nevű világos és egy Razzia nevű barna búzával is jelentkezik. Szándékosan a végére tartogattam az Alcatraz nevű portert, ami szerintem a legjobban sikerült főzetük jelenleg, krémes, vaníliás, kávés, korrekt pörköltmalátás utóízzel. Nem akartam már részletes leírásokba bocsátkozni, megtette előttem a Sörbúvár és a Folyékony Kenyér is.

Ami viszont jó kezdeményezés volt, és lassan már kötelezően rendszerbe lehetne venni, hogy egy kis sör mellé illő fogást is készült a sörgasztronómia jegyáben, az Alcatraz mellé remekül passzolt a vaníliás-kávés-narancsos pohárdesszert csokoládés zabfalatokkal (még képek itt). 

Kíváncsian várom a Bigfoot jövőbeni ténykedéseit és azt, hogy milyen újdonságokkal fognak még előjönni, mert mindkét főző elmondása szerint adni akarnak a közönség véleményére és hajlandóak a kínálatot folyamatosan módosítani is akár. Ki tudja, talán egyszer egy ünnepi sör erejéig megemlékezünk majd a kalandos életű Fat Mo-ról is, a sziszifuszi munkába belerokkant sikeres szeszügynökről, aki végül hivatását feladva maga is speakeasy-t nyitott 1927-ben.

Mostanában minden a Bigfoot Brewery piacra lépése körül forog, azonban az aranyfogas, zselézett hajú, sebhelyes pofájú genszterek ballonkabátjának árnyékában, kicsit távolabb a rivaldafénytől ott álldogál egy kiskunhalasi srác, és komlószörnyes sapkáját a fejébe húzva szép csendben főzögeti a jobbnál-jobb söröket. Ez a srác nem más, mint Kiss Tamás, a Hopfanatic Brewery sörmestere és van egy tulajdonsága, ami nagyon kiemeli őt a hazai kisüzemi főzők közül: az, hogy mer kísérletezni. Én nem tudom mik forognak a fejében, milyen szürreális álmai vannak hordóban rekedt malátahadseregről vaníliapikákkal, komlóréten fetrengő hippikről, szemfogaikkal kókuszt szétrepesztő trópusi farkasokról, de hogy végül szinte mindig sikerül összehoznia egy kiemelkedő sört ezekből, az dícséretre méltó. Nagy szerencsénkre már egy ideje megnyílt a főzde nevével fémjelzett Hopfanatic Pub is, ahová mindig elsőként érkeznek meg az újabb és újabb meglepetések. Pár hete az X-Mas Madness került bemutatásra, most pedig, csak hogy teljes legyen a karácsonyi élmény, bekerült a fa alá egy újabb gyöngyszem is.

Kiss Tamás gondolt egy nagyot, készített egy belga dubbelt kicsit megturbózva amerikai komlókkal, amit elsőnek egy belga, majd egy pezsgőélesztővel is leerjesztett. Ez lett a Campanie Cervisia. Ha csak egy rövid mondatnyi helyem lenne, azt írnám: tilos kihagyni. Ködös, vörösesbarna sör érkezik, tisztes, krémszerűen tömött bézs habbal. Az indítás kellemes, szolid aszalt gyümölcsös, kicsit barackos aromával , amit végig kísér egy jó adag fűszeres amerikai komló. Elsőre azt hihetnénk, hogy áá, igen, egy újabb sör a hopheadeknek, de a sörfőző, zsenijének hála, egy laza esernyőcsellel megint sikeresen átejtett minket: ez a sör ugyanis egyáltalán nem a komlóról szól. A korty simogatóan harmonikus, apróbuborékosan élénk és igen testes, majd szétrobban a gyümölcsösen észteres jegyektől, sárgabarack, szilva, áfonya egymást előzgetve törnek maguknak utat, de még ezzel sincs vége, ugyanis zárásnak megérkezik az a várva várt pezsgős savanykásság és szárazság. Keserűség szinte semmi, utóíznek pedig egy kicsit karamelles, alkoholos bizsergés marad az előző gyümölcsök emlékével. Ahogy pedig az lenni szokott, nem maradhatott el a sörkorcsolya sem, kaptunk egy adag saját készítésű gnocchit is a pohár mellé.

Az első, ami eszembe jutott a kóstolásnál, az az, hogy valami rohadt jó dolgunk van. Nem is akarom ezt nagyon tovább ragozni, de amikor egy helyen van csapon a NoHopLimit, ami az ország talán legjobb amerikai IPA-ja, az Angry Beast, ami egy brutáljó russian imperial stout, a tölgyfahordós-vaníliás X-mas Madness és ez a szuper, határfeszegető Campanie Cervisia, akkor azért egy kicsit olyan érzése van az embernek, mintha tejfürdőben kapna testmasszázst egy alpesi panorámás kismedencében. Még így is eszembe jut az, hogy miért nem jönnek ki innovatív, kísérletező sörökkel rendszeresen azok a főzdék, akik megtehetik, hogy Budapest legtöbb kézműves pubjába eljuttassák söreiket. Hogy miért ragadnak le legtöbben a jól bevált szortimentnél és főzik le ugyanazt újra és újra, egészen addig, amíg halálra nem unja mindenki. De abszolút nem érzem, hogy az állandó kesergésnek sok értelme lenne. A fene nagy jó dolgunkban elfelejtjük, hogy végülis azért van itthon egy egész pofás kis sörforradalom, egyre több olyan hely nyílik, ami hajlandó lerázni magáról az ostoba ízű és igénytelen nagyüzemi lágersörök béklyóit, egyre nagyobb a sürgés-forgás a sörfőzés körül, és ebben a körmeit próbálgató világban végtére is jutott hely ennek a csendes, hopfanatic alkimistának is, ahol újabb és újabb agyszüleményeivel varázsolhatja el a kíváncsi publikumot. És ez így nagyon jól van.

A Campanie Cervisia kóstolható a Hopfanatic Pubban, üvegesen pedig megtalálható a Kézműves Csemegében és a Különleges Sörök Boltjában.

A hétvégén lezajlott a Házisörfőző Konferencia, a fagyos szombati napon szinte roskadásig megtelt a Legenda Pub egyesületi terme, ami mindenképpen szép eredmény. Jó volt látni, hogy ennyi ember érdeklődik a házisörfőzés iránt, sokan jegyzeteltek, kérdeztek és saját tapasztalataikat is megosztották az előadások közben, ez pedig nagy hasznára vált főzőknek és lelkes rajongóknak egyaránt. Az előadások utáni sörkóstolás pedig kifejezetten érdekes eredményt hozott, egyben rávilágított arra is, hogy még ha ugyanazt a receptet is főzzük le, akkor is óriási különbség lehet két sör között.

Akik nem követték a konferencia híreit, azoknak most röviden: egy kísérleti sört főztünk le hatan, a koncepció lényege az volt, hogy ugyanazt a receptet főzzük le (Novemberrain Pale Ale itt), különbségek csak a használt vízben és az erjesztés vezetésében lehetnek. Minden egyszerűnek, könnyen kivitelezhetőnek hangzik. Ennek ellenére teljesen különböző sörök születtek, sokszor csak nyomokban voltak hasonlóságok fellelhetők. Szerencsére sikerült négy különböző palackból is lementenem itthoni kóstolásra (a maradék kettő sajnos/szerencsére teljesen elfogyott), így kicsit sterilebb környezetben is kielemezhettem őket. Az eredményekhez szándékosan nem írom oda, melyik sör kié volt (a fényképek sem kóstolási sorrendben vannak), a lényege ennek a cikknek inkább az, hogy felhívja arra a figyelmet, milyen sok pici részletből adódnak össze a megjelenő íz- és aromajegyek. Jöjjön tehát a nagy NRPA-teszt.

1.: A rozsdabarna színű, enyhén ködös sör, kicsit piszkosabb fehér, hamar illanó habot fejleszt. Száraz, fehérboros jellegű, csersavas, vágottfüves, enyhén citrusos aroma bukkan fel, nyomokban zöldalma is megjelenik. A kortyérzet először egy árpamalátás begyúrt kenyértésztás ízzel kezdődik, majd megjelenik az enyhén csersavas íz, kicsit el is uralkodik a sörön, talán csak a müncheni maláta kandikál ki kicsit az összképből, majd végül megjelenik az igen harmonikus keserűkomlózás. A test vékonyka, hiányzik a háttérből. Az utóérzet erősebben gabonás, kevésbe marad meg a keserűség, nyomokban citrusos jegyek is fellelhetők.

2.: Szinte kristálytiszta, nagyon kicsit világosabb, mint az előző, habja fehér, egy kicsivel tartósabb, mint az előző. Az aroma is intenzívebb, erőteljesebben jönnek elő a Cascade citrusos jegyei, kevés bodzás és enyhe gyantás illat is felröppen. Az ízben eleinte tejkaramellásan édes jegyek jelennek meg, majd egy kenyeres-rozsos vonal bontakozik ki, míg végül megjelenik az előzőnél erőteljesebb, de még mindig nem karcos keserűség. A test kicsit kifejezettebb, az élénkség is erőteljesebb. Utóíze sokkal komlódominánsabb, citrusos és fenyőgyantás jegyek váltakozva jelennek meg a lágyszájpadon egy gyengéd gabonás karakter kíséretében.

3.: Színre, hab állagára és tartósságára nézve meglepően hasonlít a 2. számú sörhöz. Az aroma kicsit erőteljesebb, citrusos-vágottfüves-korianderes, a gyantásság kevésbé érződik, viszont egy kis alkoholos aroma is megjelenik. A kortyérzet szintén nagyon hasonlít a 2. számű söréhez, talán a testesség itt még jobban megjelenik, kicsit szerethetőbb, kiegyensúlyozottabb lett ezáltal a sör. Az utóíz inkább a gabonás malátajegyekről szól, a komlóból egy harmonikus keserűség és egy kevés korianderzöldszerű karakter maradt csak, valamint egy kicsi zöldborsós felhang is megjelenik.

4.: Nagyon tiszta, aranybarna felé hajló sör, szép, paplanos, piszkosfehér habbal. Az aroma jóval gyengébb az előzőknél, kevés citrusosság és fenyőgyanta jelenik meg, enyhe kenyeres háttérrel, de csak nagyon vékonyan. Az íz enyhén árpamalátás, a vékony test miatt kicsit vizes, a keserűség pedig sokkal enyhébb, mint az előzőeknél, a sör sokkal inkább emlékeztet egy english pale ale-re. Az utóíz kicsit mézeskalácsszerű, kevés citrusos karakter által kísérve.

A teszt végeredménye, hogy a 2. és 3. versenyző hasonlított egymásra, míg az 1. és a 4. inkább külön utakon jártak. Remélem a jövőben még sok ilyen közös sörfőzés lesz betervezve, és minél több "homebrewer" fog becsatlakozni a játékba, mert ez azért mégis akkor a legjobb móka, ha 20-30, vagy még több italt lehet végigkóstolni.

Tibeer nem ma kezdte a szakmát. Bár a nagyközönség eddig csak az amúgy nagy sikert aratott Dühösön keresztül ismerhette igazán meg, évek óta élen jár a házisörfőzők között kísérletezésben, szervezésben, többek között neki köszönhetjük a sok remek sörélesztőt felvonultató élesztőbankot is, ahonnan a házi sörfőzők rendelhetnek amúgy elég nehézkesen megszerezhető élesztőtörzseket is. A Dühös pedig egy külön történet, aki többször is kóstolta, az végigkövethette ultragyors evolúcióját, aminek során lanugószőrzetes Duvel-klónból egy év alatt átnyargalt a serdülőkor fázisain és igazi felnőtt, Citra hidegkomlózott egyéniséggé vált. Mostanára azonban elérkezett a továbblépés ideje, Tibeer egy kicsit más vizekre evezve nem tűzött ki kisebb célt, minthogy reményt adjon a sörkedvelőknek.

Az előbbi mondat nem légbőlkapott, ugyanis legújabb sörének a Pandora's Hop(e) nevet adta. Bevallom nekem csak segítséggel esett le a felirat jelentése, eleinte nem is tudtam mire vélni, olyan kicsiben van csak odaírva az az "e" betű. Azt még most sem sikerült megértenem, miért olyan halk és zárójeles az a remény szó. Mindenesetre az biztos, hogy Pandora újra felnyitotta a szelencét, Tibeer és a Legenda pedig az utolsó cseppig palackokba zárta a kiszálló matériákat.

Még néhány hete kaptam pár üveggel a Pandora's Hop(e) otthon lefőzött változatából, ami egy kicsit különbözött a most boltokban kapható, Legenda Sörfőzdében készítettől. A mélyvörös sör habját először is alig lehetett megzabolázni, szinte kirobbant az üvegből, a pohárban pedig először hatalmasra duzzadt, majd hamar elillant. Aromája eleinte amerikai citrusosságot hordozott, majd hamarosan megjelent a spenót-zöldborsó illat,  ami a tradícionálisabb komlók sajátja, ezeket pedig egy édeskés, kicsit émelyítő likőr és aszalt sárgabarack aroma követte. A kortyérzet likőrszerű édességgel nyitott, enyhe pörköltmalátás jegyekkel, majd egy citromhéjas karakter hatalmasodott el a sörön, ami nemsokkal később nagy meglepetésemre eltűnt és helyét egy aszalt sárgabarackos-körtés jelleg vette át, ami utána még hosszú percekig megmaradt.

Ehhez képest a Legendás változat véleményem szerint fejlődött és javult. Legelőször is eltűnt a túlkarbonizáltság, ami sokkal jobban engedi kibontakozni a sört. Az aromában kicsit erőteljesebben érződik a pörköltmalátás, kávés jelleg, ami mögül simogatóan bújik elő a trópusi gyümölcsösség, a körte és a már jól ismert aszalt sárgabarack. A kortyérzet valamennyivel balanszírozottabb, a kávé, az aszalt sárgabarack és körtés likőr kéz a kézben haladnak haladnak végig a szájon, a végefelé még egy kis feketecsokoládé is feltűnik zárásképp. A 12%-os alkoholtartalom pedig teljesen belebújik a kortyba, alig lehet észrevenni. Ennek ellenére azt mindenképpen jelezném, hogy még tudna hova fejlődni a sör, érdemes lenne pár palackot beszerezni és eltenni egy fél évre a pince magányába, hogy tovább érlelődjön. Nem lett volna nagy baj, ha a piacra dobás is kicsit később érkezik az ízek egybesimulása és a nyersebb karakter eltűnése végett, így nem biztos, hogy mindenki kitörő lelkesedéssel fogja fogadni.

A Pandora's Hop(e) melengető szövetkabát lehet a hirtelen jött nagy hidegben és szélviharban, a héten már a kisüzemi söröket árusító boltok polcain és néhány pubban is fellelhető volt, fogyasszátok, kóstoljátok, raktározzátok, amíg a készletek bírják. 

A sörhöz pedig próbaképp hozzákóstoltunk egy kis home made Banoffee pie-t, amit párosításként nyugodt szívvel tudok ajánlani mindazoknak, akik éreznek magukban affinitást a sörgasztronómia irányába.

Már sokszor írtam a Gólemről (a Mr. Fehér, Mr. Narancs és Kappitány hármasról még a nyáron, de ősszel volt szerencsém kipróbálni a házi Sötét Bunkójukat egy kis fekete IPAs kenyérrel) és bevallom, mindig sajnáltam, hogy csak egy páran kóstolhatjuk a főzeteiket, mert több is megérdemelte volna a nagyközönség figyelmét. Most ennek szerencsére végeszakad, ugyanis Gólemék a Legenda Sörfőzde segítségével végre betörnek a piacra, méghozzá nem is akármilyen sörrel. Hogy miért a Sötét Bunkóra esett a választás, az pedig egy külön történet, a Gólem ugyanis itthon egyedülálló módon igyekszik a közösségi oldalak használóinak segítségét is igénybe venni. Nemrég például összepakoltak egy #Sajátsöröm elnevezésű főzetet, aminél kikérték az oldalt lájkolók véleményét, hogy milyen sört innának szívesen és ezek figyelembevételével rakták össze a receptet (amúgy a BrewDog is csinált hasonlót, a Mashtagről itt olvashattok bővebben). A mostani, nagybani főzés előtt pedig szintén az ismerősökkel szavaztatták meg, hogy mit látnának szívesebben a polcokon: A Kappitányt vagy a Bunkót? A szavazás szoros volt, de végül a Sötét Bunkó nyert, ami szerintem szerencsésebb választás "bemutatkozó sörnek". Ha másért nem, legalább azért, mert ezzel a névvel szinte biztos, hogy sok férfi karácsonyi ajándékcsomagjának lesz ékes dísze. Hiszen a sörbe csomagolt bunkózás sikkesebb, kifinomultabb, mint a verbális. De nézzük, milyen Gólemet rejteget a palack.

Az üvegből tiszta, koromfekete sör bújik elő, pöffeszkedő, tömör, bézs habot fejlesztve. A pohárból csak úgy árad a Citra komló jellegzetes gyantás aromája, az embernek olyan érzése van, mintha egy kiadós eső után baktatna egy ösvényen a végtelen fenyőerdőben, ha pedig ez nem adná meg kellően az alaphangot, előbújik még a Simcoe és a Cascade szárazabb, zöldfüves, korianderzöldes, citrusos illata is. Amúgy az aroma nagyon hasonló a Legenda Black Light IPA-jához, csak vadítóbb, orrbavágóbb, a szó legjobb értelmében. A kortyérzet szerethetően virtuóz, egy jól kivehető test mellett fel-feltűnik egy gyenge csokoládé és édeskés karamellíz, majd viharszerűen törnek be az amerikai komlók, egymás után tűnik fel a citrus, a gyanta, a vágott fű, ahogy az egy jó fekete IPA-tól várható is. A szájban erőteljesebb keserűséget hagy hátra, élesebb, nyelvháti dominanciával, a fenyőgyantás karakter pedig hosszú percekre kellemesen befesti a szájpadot.

A Sötét Bunkó ismét bebizonyította, hogy egyszerre képes vad motoros és elegáns limuzinsofőr lenni, jól sikerült kis sör, szerintem sokat fogunk még hallani róla, annak ellenére is, hogy pont a Legenda jóvoltából akadnak versenytársai (Black Light IPA és Black Jack 21). Már csak azért is, mert a black IPA egy nagyon szerethető, különleges stílus, egy bunkó black IPA pedig igazi kuriózum.

Ennyiféle ruhába öltöztettük a decemberi Házisörfőző konferencia kísérleti sörét. Már alig várjuk a kóstolást.

Más:

Ha stout és Hopfanatic, akkor egy Angry Beast és egy Importer után már dörzsölhetjük a tenyerünket, hogy mit dob össze nekünk Kiss Tamás. A legújabb, karácsonyi időszakra szánt sörét a főzde szellemiségének megfelelően X-Mas Madness névre keresztelte, ami előrevetíti, hogy itt egy határfeszegető, pionír sörrel lesz dolgunk. Az első korty után viszont megértettem, hogy a főző nem egy felbőszült Grincset igyekszik ránkszabadítani, hogy a meghitt, mézeskalácsos, mandarinhéjas karácsonyi hangulatot szétzúzza, hanem elegánsan és rendkívül finoman egy új útra terel minket, a megszelidített szörnyeteg alternatív karácsonyának ösvényére.

Merthogy bármennyire is madness, a név esetünkben nem a végzet. Az X-Mas Madness egy belga apátsági élesztővel erjesztett russian imperial stout, azoban itt még nem álltak meg a meglepetésekkel, a primer erjedés után ugyanis zúzott whiskyhordót és bourbon vaníliarudat is tettek a sörbe és érni hagyták még pár hónapig. Az eredmény pedig magáért beszélt. Amint felszisszent a palack, egyből megcsapta az orromat a tölgyfahordók eltéveszthetetlen illata, ami mögül szép lassan egy kevés kávéaroma is felszökött. Pohárba töltve sűrű, koromfekete sör jelent meg, ami valami hihetetlenül szép, bézs habot fejlesztett, az aromát pedig csak dícsérni lehet, komplex, kávés, pörköltmalátás, citromhéjas, aszalt barackos és gyengéden csokoládés, természetesen az előbb említett tölgyfahordó által kísérve. Azonban az első korty volt csak igazán nagy meglepetés, őrület helyett egy kifinomult, szelíd nedű érkezett. A 8%-os, magasabb alkoholfok teljesen belesímult a sörbe, kezdetben egy barátságosan erőteljesebb test takarásában bontakozott ki egy karamellás-pörköltmalátás vonal, aszaltgyümölcsös felhangok és lágy, alig észrevehető vaníliaíz társaságában, majd betört a tölgyfa füstös csipkedése, végül a kortyot egy kis citromhéj zárta. Utóízként pedig maga mögött hagyta a hordós karaktert egy kis pörköltmalátával, meg persze a melengető bizsergést, amit a magasabb alkoholfok ismeretében már vártam is.

Ha pedig még ez nem lett volna elegendő, Kiss Tamás igazi, jóravaló házigazdaként egy kis sörkorcsolyával is kedveskedett nekünk, először egy áfonyás vaddisznókolbászt kínált dijoni mustáros szósszal kifejezetten az új sörhöz készítve, majd megkóstolhattuk a Csokszkomló-féle komlós trüffelt, ezúttal egy kicsit átalakítva, pirított dióval és kevés karamellel.

Összbenyomás alapján az X-Mas Madness valószínűsíthető, hogy az egyik nagy slágere lesz az ünnepeknek, jövő hét végétől már a nagyközönség számára is bemutatkozik a Hopfanatic Pubban, úgyhogy, menjetek kóstolni, amíg lehet.

Egy kis szelet Anglia landolt a lassan zarándokhellyé váló, Tűzoltó utcai pubban, a London Fields Brewery négy sörét is lehet kóstolni. Kezdeni a Crate Lagerrel érdemes, ami egy tiszta, kellemes ivósör, szinte már cirógató malátássággal. Aztán itt van már november eleje óta a Love Not War nevezetű red ale, egy csendes, visszahúzódónak tűnő angol úriember, aki amerikai zászlós fejkendőjével és egy benzintemető Cadillac-kel járja a világ útjait. Nyugodt, harmonikus, selymes kis sör egy jó adag vibráló Cascade-Amarillo aromával, igazán jól sikerült kis sör. 

Teljesen más élményt kínál a Shoreditch Triangle IPA, amiben érdekes harmóniát alkot egymással a zab és a búzamaláta, valamint a szintén újvilági Chinook és Centennial komló karaktere, összességében kicsit trópusi gyümölcsössé varázsolva a sört. Egy tanács: előbb a Love Not Warral kezdjétek, a Shoreditch ugyanis teljesen kihúzza szőnyeget az előbb említett bohém angol úr alól.

A Black Path Portert nem véletlenül  hagytam utoljára, méltó lezárása ennek a kis brit körtúrának. Vérbeli, krémesen csokoládés ízélmény egy jó adag capuccinoba mártva, selymes zárással és hosszantartó, pörköltmalátás utóízzel.

Sörözésre fel, amíg a készletek bírják!

Nagy szerencse, ha valamelyik ismerős elutazik a közeli sörmekkába, mert azonnal rá lehet tapadni a szívókorongokkal, hogy ugyan már, pakoljon az autó csomagtartójába pár üveg sört. És persze, ha már azt bepakolta, tegyen már mellé még párat, legyen tíz-tizenöt üveg, úgysem járunk minden nap arrafelé, akkor meg legyen idehaza egy kis tartalék. Egy nagyjából ilyesmi eszmecsere után érkeztek haza az alábbi versenyzők.

A Kocour főzde söreit már többen ismerhetik a Főzdefesztről, idén is tekintélyes kollekciót hoztak magukkal, köztük több, a Ballast Point Brewery sörmestere által jegyzett főzetet is felvonultatva. A narancssárgás Samurai egy korrekt, jól összerakott kis IPA, kellemes, gyengéd citrusos aromával és csendben megjelenő barackos-élesztős jegyekkel. A teste nekem kicsit hiányzik, ennek ellenére egy jó fenyőgyanta és tiszta, kenyérszerű malátásság azért szépen kirajzolódik, az utóíze hosszan tartó, kesernyés és citromhéjas. Mindenképpen kóstolásra érdemes, de azért én még mindig inkább a Quarterback "70"-t választanám.

A Pivovar Herold pilsenije viszont sajnos csak az "inkább nem" kategóriába sorolható be. Teljesen egyszerű, vizes, malátás jegyeket alig hordozó ivósör, de ami igazán zavaró, az a fémes mellék- és utóíz, ami teljesen eluralkodik a kortyokon. Hogy a "Never the same again" felirat mit is takar pontosan, nem tudom, lehet, hogy több üveget kellett volna kérni, az egyik akár jó is lehetett volna.

De hogy a vége mégse keserű legyen, utolsónak ezt a remek baltic portert hagytam a Pardubicky Pivovartól. A feketés-mélyvöröses sör gyönyörű, piszkosfehér habot fejleszt, amiből csak úgy ömlik az étcsokoládé, pörköltmaláta, kávé és aszalt gyümölcsök aromája. A szánkban kellemesen komplex, testes, kávé és csokoládé alapon kibontakozó aszalt szilva és aszalt sárgabarack jelenik meg, jóleső, tejszerű krémesség mellett. Utóíze kitartó és intenzív, leginkább a csokoládé és a szilva jegyeit hordozza magában.

A sörök mind Prágából vannak, akit érdekel, írjon és elküldöm neki a beszerzőhelyeket (Update: a Kocour főzde meg szoktak jelenni a Pivo kínálatában, most például karácsonyi sörüket is lehet kapni, a Pardubicky Porter pedig itt kapható, köszönet az információért @promontor). A többi Prágából szerzett darabbal pedig nemsokára jelentkezem.

Ja és még valami: ne felejtsétek, hogy december 7-én lesz a házisörfőző konferencia, részletek itt, ha bármi más kérdésetek lenne, írjatok nyugodtan. A kísérleti sör pedig ma palackba került és már alig várja, hogy a konferencián megbontsák.

Az előző cikkünk után most pedig következzen sorrendben a következő Dogfish Head IPA, a 75 Minutes, ami igazándiból egy blended beer, a 60 és 90 perces IPA-k keveréke hordóban érlelve. A főzet különlegessége, hogy az üvegben is juharsziruppal is kondícionálták a delaware-i főzde kísérletezésre mindig kész sörművészei.

Bár vártam az üveg kinyitásakor azt a bizonyos kiszökkenő komlófelhőt, ezúttal csalódnom kellett, nem volt semmiféle dzsinn, vagy ilyesmi, csak a pohárba töltéskor jelent meg egy vizonylag gyengébb, citromhéj és méz aroma. A mézaromán meg is lepődtem kicsit, mivel a juharszirup illatát egyáltalán nem lehetett érezni, arra számítottam, hogy jobban meg fog jelenni. A pohárba a 60 Minutes IPA-ra megtévesztésig hasonlító, rozsdabarna sör ömlik ki, a hab talán egy kevéssé szappanos, tömöttebb és feszesebb. Ha voltak is enyhe kétségeim, azok azonnal szertefoszlottak az első kortynál, ugyanis ismét előjött az a komplex, citrusos, bodzás íz egy figyelemreméltóbb gyantás hullám kíséretében, háttérben megjelenő "grassy" jegyekkel. A többedik Dogfish Head főzet után (My Antonia, 60 MInutes IPA) már kezd bennem teljesen értelmet nyerni, mitől is olyan különlegesek a söreik: nem a brutális, sokszor a sör egyéb karakterjegyeit eltörlő komlóaromától, hanem a komlózás komplexitásától, attól, hogy a komlók jellemző jegyei egymástól elkülönülve, tisztán érződve jelennek meg, s mégis egymással teljes harmóniában vannak. A 75 Minutes IPA-ban a hatvanperceshez képest fickósabb a fenyőmag és gyanta belépője és a keserűség is kicsit erőteljesebb. Az utóízéről pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, citromfüves-korianderzöldes egy kevés spenótos felütéssel és olyan kitartó, hogy percekkel később is ugyanolyan intenzíven pulzál.

Nincs mit hozzáfűzni a továbbiakban. A Dogfish Head 75 Minutes IPA teljes joggal szolgált rá a 99-es Ratebeer pontszámra és a hírnévre, csak remélni tudom, hog egyszer majd elérhető lesz itthon is.

A 60 minutes IPA a Dogfish Head Brewery egyik legismertebb söre, mondhatni zászlóshajóvá nőtte ki magát az elmúlt években. Jelképe a Sam Calagione által kiötölt komlóadagolási technológiának, a continuous hoppingnak, ilyenkor a forralás során a komlót kis mennyiségekben, folyamatosan adják hozzá a készülő sörhöz, az aroma és ízkomponensek legteljesebb és legváltozatosabb kibontakozásának érdekében. Bár nem ez volt az első ilyen technológiával főzött sör, hanem a 90 Minutes, sokan ezt vágják rá elsőnek, ha a híres főzde szóba kerül. A Dogfish Head készletében négy continually hopped IPA van, a 60, 75, 90 és a 120 minutes IPA, ezekhez a nevüknek megfelelő ideig adagolják a komlókat (kivétel ezalól a 75 Minutes IPA, ami egy blended beer, de erről később). Hogy pontosan milyen módon pattant ki a főzde atyjának, Sam Calagione-nak a fejéből a folyamatos komlóadagolás ötlete, nem tudni pontosan, egy legenda szerint egy napon a gyerekeit figyelte, miközben Hungry Hippos-t játszottak, akkor jutott eszébe az ötlet, hogy hasonló módszerrel lehetne komlóadagolót is csinálni a sörfőzéshez, ami rövid időszakokra kinyílva engedne be egy keveset a fortyogó üstbe. Az mindenesetre biztos, hogy olyan védjegyet alkotott ezzel, amiről mindenkinek a Dogfish Head jut eszébe, ami azért szép kis eredmény. Korábban már kóstoltuk a My Antonia nevű imperial pilsüket (ami egyébként szintén hasonló technológiával készült), most pedig elkezdjük végigkóstolni a 60, 75 és 90 minutes IPA-ikat, kezdve a legelsővel.

Az üvegből már a nyitás pillanatában olyan orbitális citrusos aromafelhő robban ki, ami még az IPA-k között is ritka. Az illata úgy repked a szobában, mint egy homokfútta sivatagi lámpa évezredes álmából felébresztett dzsinnje (és itt most az Aladdin-féle türkizkék helyett inkább valami mérgeszöldet képzelnék el). A rozsdabarna sör a pohárban kevésbé tömött, kicsit szappanos, fehér habot fejleszt, ami mögül még mindig megállíthatatlanul áradnak a citrusos, vágott füves, bodzás aromakomponensek (Amarillo aroma elég jellemző). A kortyérzet azonban már sokkal kevésbé "rocksztáros", mint az illat, inkább egy gyengédebb light IPA bontakozik ki, háttérbe szoruló malátás ágyon gyengéd citromhéjas, "grassy" ízzel és halványabb fenyőgyantás simításokkal. Az utóíz alig keserű, kicsit gyantás. Összhatást tekintve egy nagyon jó, kiegyensúlyozott, de enyhébb IPA. Azoknak, akik a keményebb stílusképviselőket szeretik és a komló brutálisabb megjelenését, szerintem nem lesz akkora élmény ez a sör, akkor már inkább egy Ruination IPA a Stone Brewerytől példának okáért, csak hogy az amerikaiaknál maradjunk. 

Van még raktáron egy 75 és egy 90 minutes IPA-nk is a Dogfish Headtől, hamarosan azokról is készítünk beszámolót, valamint lesznek még más meglepetések is, nemsokára bővebben.

A múlt héten bemutatásra került az Élesztőben a Katalin cárnő nevű russian imperial stout, Németh Antal legújabb alkotása. A téli időszak beköszöntét jelzi, hogy a Steampunk söntés megnyitóján a Hopfanatic-féle Importer és a Cárnő volt a két főszereplő, előbbi szerintem megérne egy összekóstolást a BrewDog Libertine Black Ale-lel, annyira hasonló a kettő hangulata, de ezt majd egy későbbi alkalommal talán. A Katalin cárnő neve nagyon találó, ugyanis a névadó uralkodónőnek hatalmas szerepe volt a sör stílusának kifejlődésében.

1766-ban Katalin cárnő engedélyezte a kereskedelmet országa és Nagy-Britannia között, ezzel többek között az Anglia felőli sörexportnak is zöld utat adva. Mivel a cárnő rajongott a londoni stoutokért, az 1780-ban a southwarki illetőségű Henry Thrale's Anchor Brewery kezdett először brutálisan erős, 12%-os export stoutot készíteni, kifejezetten a cárnőnek. Később ez a sör vált az imperial stoutok zászlóshajójává, már Barclay Perkins' Imperial Brown Stout, majd Barclay Perkins' Russian Imperial Stout néven, miután a főzdét az ismert bankár Robert Barclay és John Perkins 1781-ben megvette. A sör nagy sikere láttán a 19. században temérdek, immár londoni főzde is nekiállt a magasabb alkoholfokú, erőteljesebben komlózott stoutok készítésének és soha nem látott sörkereskedelem indult meg Anglia és Oroszország között. A fellángolás azonban az I. Világháború kezdetén hamar véget ért, a legtöbb brit sörfőzde kiszállt az orosz piacokról, s ezzel kereslet hiányában beszüntették az imperial stoutok főzését is, egyedül a Barclay Perkins gyártotta továbbra is az erős stoutjait Angliában, az ő híruk elegendő volt a stílus életben tartására. A sztori azonban náluk is szomorú véget ért, ugyanis miután a Barclay Perkins' Brewery 1955-ben egyesült a Courage Brewery-vel, a nagyüzemi sörfőzés teljesen bedarálta az ikonikus Russian Imperial Stoutot, olyannyira, hogy 1993-ban végleg megszűnt a gyártása. Öröm az ürömben, hogy a 80-as években a Courage Brewery vezetőjének családi riválisa, Samuel Smith is imperial stoutot kezdett készíteni, de ő kifejezetten csak amerikai exportra szánta a főzetét. A sör így végül kijutott az USA-ba, ahol az amerikai "Craft Beer Revolution" főzői hamar felkarolták, telepakolták újvilági komlókkal és ezzel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy napjainkra a sörstílus újra a reneszánszát élje. 

Magyarországon már korábban is találkozhattunk ilyen stílusú sörrel, például a Hopfanatic Angry Beastje szép karriert futott be, de a Legenda Sörfőzde imperial stoutját, az Olaszházi Bitument is érdemes megemlíteni. A stílus pedig úgy látszik, profi szinten van művelve hazánkban, mert míg 2012-ben az Angry Beast, 2013-ban a Katalin cárnő lett Grand Champion a neves Rozsnyói Sörfőző Versenyen. Most már pedig semmi más nincs hátra, mint kideríteni, hogy vajon mi is bújik meg az üvegben.

A pohárba töltve homokszín, paplanos, kitartóan feszülő habot fejleszt, ami mögött finom pörkölésű kávé, fekete csokoládé, karamell, fahéj és mogyorólikőr remekül megkomponált aromafelhője bújik meg. Nem lehet csak úgy elmenni mellette, már az illatával is itatja magát. A sűrű, koromfekete sör méltóságteljesen halad végig a szájon, a kávés-likőrös vonal dominál egy csipetnyi kakaóbab karakterrel, háttérbe húzódó, enyhe fenyőzöldes komlóssággal, és ha hagyjuk kicsit melegebben megnyílni a sört, előtörnek a gyümölcsös komponensek is, egy plusz szőlős, málnás karaktert is kapunk ajándékba a türelmünkért. A zárás karamelles és édes, ami hosszan marad meg a szájpadláson egy enyhe alkoholos simítással karöltve. Összességében teljesen megérdemelten nyert Grand Champion címet, tényleg bitang jó kis sör.

Mindezek után már csak arra leszek kíváncsi, hogy ha már a tél előtt ilyen bivalyerős a felhozatal, mi lesz még itt a továbbiakban.

Az előző, Esti Meséről szóló bejegyzés utáni kommetelgetések során előkerült, hogy az Esti Mese mennyiben tekinthető a híres Hobgoblin magyarországi klónjának. Az egyik hozzászóló pedig felvetette, hogy miért nem csinálunk vaktesztet a kettővel, ha már ez a kérdés így felmerült, engem meg annyira megfogott ez az ötlet, hogy hétfőn szereztem is mindkettőből és nekiláttam a kérdéskör tisztázásának.

Mindenekelőtt a Hobgoblinról pár szót. Az 1983-ban alapított Wychwood Brewery egyértelműen legsikeresebb főzete ez az általuk „Ruby ale”-nek keresztelt sör, ami nevét a brit mitológia jóságos, de gyakran bajt okozó teremtményéről, a koboldról kapta. A sör ötletes jelmondata szépen összefoglal mindent, amit a főzők a palackba akartak zárni: "What's the matter Lagerboy, afraid you might taste something?" Pontosan úgy hangzik, mintha egy ráncos arcú manó suttogná a fülünkbe, mikor az éjjelnappali alsó polcára nyúlunk valami dobozos borzalomért.

A kategóriáját tekintve a Hobgoblin egy ESB, vagy Extra Special/Strong Bitter. Én személy szerint nem hiszem, hogy versenyszituáción kívül szigorú besorolásokat kéne adni a söröknek, pláne figyelembe véve azt, hogy bár a BJCP szerint külön kategória a standard bitter, a premium bitter és az ESB, a gyakorlatban azonban nagyon nagy a stílusok közötti átfedés, sokszor a besorolás is nehézkes, de erre szívesen várom a szakavatott, képzett zsűrizők véleményét is. Bitternek az angol nyelvterületen hagyományosan a hordóban érlelt pale ale-t nevezik, ami kifejezés annyira elterjedt, hogy sok helyen a magyar „egy korsót, legyen szíves” megfelelője az „a pint of bitter, please”. A stílus önmagában az ale-ek nagyon széles körét fedi le, színben, ízben, IBU-ban és alkoholfokban is, nevével ellentétben a kifejezett keserűség nem alapkövetelmény. 1969-ben a nyugat-londoni Fuller, Smith & Turner sörfőzde Winter Beer néven piacra dobott egy vöröses-borostyán színű, többek között Optic malátából és kukoricából készült, erőteljes narancsízzel bíró bittert. Ezt két évvel később, 1971-ben Extra Special Bitternek keresztelték át, és majd’ harminc éven át nyert el különböző brit díjakat.

Sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy stílust teremtett: a magasabb (5.5- 5.8%) alkoholfokú, akár intenzívebb komlózás mellett is malátadomináns és gyümölcsös észterekben bővelkedő, téliesen erősebb bittereket nevezik ESB-nek. Az ESB kategória ennek ellenére napjainkra kicsit szabadabban értelmezett lett, az enyhén keserűtől sokszor a kifejezetten komlódominánsig is, például az USA-ban erősebben amerikai komlózott, gyümölcsös brown ale-eket is nyugodt szívvel neveznek ennek, ha a kedvelt ESB malátát, a Maris Ottert használják a főzés során.

A másik versenyző, az Esti Mese pedig stílusa szerint egy Northern English Brown Ale, ahogy azt már korábban írtam. A stílus alapvető jellemzője a karamelles, mogyorós-diós, vajaskekszes malátaíz, aminél a maláta édessége kevésbé domináns, és a száraz zárás. A komlózás általában kiegyensúlyozott, nem uralkodik el a sörön, csak a háttérből kísérget.

Ezeket a háttérinformációkat figyelembe véve már előre igen érdekesnek ígérkezett a vakteszt. A söröket nyilván nem én töltöttem ki, az asztalnál kaptam őket meg, ugyanolyan poharakban, a hőfok alapján különbséget nem tudtam tenni közöttük. Az egész tesztet bekötött szemmel csináltam végig, hogy a színbeli különbség se befolyásolhasson. Nézzük hát az eredményeket.

No. 1.: Kevésbé intenzív, gabonás, kenyértésztás aroma érkezik egy enyhe sült banános, édeskés felhanggal és kevés karamelles komponenssel. Komlóaroma szinte alig érződik. A kortyérzet malátássága valami elképesztően komplex, nem az a néha megjelenő, néha elillanó, hanem végig virgonckodó, a nyelv elejétől a hátuljáig megjelenő krémes gabonakarakter, amit a feketecsokoládé és a karamell kísér végig. Ezek mellett egy mézédes narancsíz is megjelenik, ami a korty végére átveszi a stafétabotot a malátától és kellemes utóízzel veszi ki a részét a sör komplexitásából. A szájpadláson gyenge komlókeserűs csipkedés marad vissza, olajszerűen kitapadó malátaízzel a háttérben.

No. 2.: Az előző után ennek az aromája komlósabb, spenótos, vágottfüves és nyers zöldborsós, emellett érezhetően pörkölt diós és karamelles. A kortyérzet alapján a kettes versenyző komlósabb és gyantásabb, a hagyományos brit komlók ízei törnek elő, a spenótlevél és a limehéj karaktere végig érezhető, emellett azonban a malátás karakter itt is előtérben van, mogyorós és lágy gabonás jegyekkel veteti észre magát. Az utóíze szenzációs, kifejezetten diós és sokkal erőteljesebben feketecsokoládés, valamint érezhetően szárazabb.

A teszt közben már bekötött szemmel is kikristályosodott (nyilván a színt, habot csak utána ítélhettem meg), hogy az egyes versenyző a Hobgoblin és a kettes az Esti Mese, de tagadhatatlan, hogy a kettő között van hasonlóság. Azonban mindkettőnek megvan a maga sajátos karaktere és egyénisége. Hogy ki melyik mellett teszi le a voksát, az ízlés kérdése. A tömör, vékonyka és paplanos habot fejlesztő, vöröses-rozsdabarna Hobgoblint a komplex malátás karakter és a narancsos ízvilág az, ami nagyon kiemelkedővé teszi, a kicsit sötétebb, robusztusabb Esti Mesét pedig a diós, feketecsokis íz varázsolja egyedivé. Az mindenesetre érdekes, hogy a kettőt egymás mellett kóstolva a komlós karaktere mennyivel jobban előjött az Esti Mesének. Hasonlóan a Dühös és Duvel párosításához, itt sem beszélhetünk egymás klónjairól, mert ahogy az lenni szokott a házi főzésnél, ahány ház(i), annyi szokás, végszónak még annyit hozzátennék: szerencsénkre.

Mindenekelőtt látatlanban is elnézést kell kérnem a Monyó Cafétól, mert bár napjaim nagy részét a Belváros különböző helyein töltöm, hosszú ideje nem látogattam meg őket. A gimnazista koromban még alternatív fiatalok populáris gyűjtőhelyeként üzemelő kávézó a profilját a mai napig sikeresen megtartotta, azzal a különbséggel, hogy emellé még bevették az üzleti portfólióba a kézműves sörök forgalmazását is. A kínálat pedig igen figyelemreméltó, majd’ harmincféle kézművest lehet kóstolni, csapról további négyet-ötöt, a kollekció amúgy nagyjából megegyezik a Ráday utcában található Kézműves Csemege söreivel, mivel a tulajdonosi háttér ugyanaz. Az eredmény előtt pedig le a kalappal, a Monyó nagyon jó hely, van egy egyedi hangulata, a választék nem sok kívánnivalót hagy maga után (szinte a teljes Legenda és Hopfanatic paletta, KontinentALE, Napalm, Professor von Mannheim IPA, Dühös, valamint a sok helyen elérhető Békésszentandrási és Bors Serfőzde termékei), egyszóval érdemes lelátogatni. Főleg azért is, mert mától csapon van a készlet erejéig egy újdonság, az Esti Mese.

Minden gyerek nagy kedvence, a gulyáskommunizmus ikonikus propagandaalakja, a „Tévémaci” sokunknak azonnal beugrik az esti mese kifejezés hallatán. A szerethető zenére hibás technikával fogat mosó, csukott szájjal gurgulázó, műtősruhaszín pizsamát öltő medve a rend és a fegyelem mintaképe kisgyermekek értelmi szintjére lebontva. Minden nap ugyanazt a procedúrát hajtja végre, pontban ugyanakkor (melyik gyerek lenne ma hajlandó este nyolc előtt aludni?), ráadásul mindezt szülői unszolás nélkül is megteszi, mosolyogva és büszkén. Nem mintha nem lenne néhány példás üzenete a burkolt reklámnak, mert szép lenne a világ és üresek a fogorvosi székek, ha az ifjak fogmosás után megnéznének egy mesét és ágyba bújnának, nem pedig még egy utolsó korty tejjel és egy falat kenyérrel búcsúztatnák a napot (eredmény: fogszuvasodás). De hát persze, hogy sikerült Tévémaci pajtásnak jógyereknek maradni olyan ingerszegény környezetben, mert hát ha Németh Antal (a Napalm főzője) és Takács Péter (Dunakanyar IPA) pár tíz évvel korábban főzte volna le ezt a remeket, akkor bizony a medve  is ott szürcsölte volna a tévé előtt, örülhettünk volna, ha nem  káromkodva énekel valami kocsmai rigmust két böfögés között.

Az Esti Mese ugyanis egy nagyon jól sikerült főzet, megvan benne minden, ami egy jó brown ale-hez kell. Az alapját az a Maris Otter maláta képezi, ami világviszonylatban is úgy ismert, mint a legnemesebb pale ale maláta (erről az FK-n bővebben is olvashattok), Olasz sörfőző boltja jóvoltából pedig egy rövid ideje már a házi főzők is hozzájuthatnak. A sötétebb rozsdabarna, feketébe hajló sör letisztult, karamelles és intenzív pörkölt diós aromát áraszt magából, egy kevés friss spenót illattal karöltve. A bézs, vékonyka hab mögött egy igazi, illedelmes angol úr rejtőzik, a nyugodt, csendes diós malátásság és békés pörkölt ízek olajszerűen simulnak a nyelvre, csak enyhén jelenik meg mellette egy kevés krémesség, tejcsokoládé, vajkaramella és kenyértészta ízösszetevő. Komlózás abszolút háttérben, jellemzően brit zöldborsós, spenótszerű karakterrel. Utóíze kellemesen édeskés, csokoládés sütikre hajazó, de sajnos kicsit hamar illanó. Bár túl egyszerű lenne ezzel az egy szóval leírni, de mindent összevetve tényleg mesés kis sör.

És ha már ott voltunk, ittunk egyet a Legenda barleywine-jából (amit barely wine-nak neveznek, amúgy nem rossz vicc), és egyet kell értenünk a Sörbúvárral: a főzetnek még érnie kell néhány hónapot, így sem rossz, de azért még nem egy kiegyensúlyozott árpabor.

Summázva ezt a hosszadalmas agymenést, egyrészt menni kell a Monyó Caféba, mert jó, másrészt inni kell egy Esti Mesét, mert finom. Adieu!

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket Facebookon is!

Már szinte nyitásra kész az Élesztő fedett része, ahol majd télen is lehet fürdeni a kézműves sörökben a jéggé fagyás veszélye nélkül. Az alapkoncepció nagyon hasonló a BrewDog kocsmák indusztriál, fekete-fehér belső tereinek kialakításához, azzal a különbséggel, hogy sokkal barátibb, személyesebb, szerethetőbb, nem olyan steril. A steampunk-designelemekkel roskadásig megrakott, fémhordókkal telepakolt pult, a kályhacsövekből kinövő sörcsapok és a falba épített főzőüst hangulata igazán magával ragadó, még Phileas Fogg, vagy maga Jules Verne is útbaejtette volna egy korsó erejéig.

Ha pedig már nyitásról van szó, bontottunk mi is kettőt a saját söreinkből Bart Danival és Kiss (Hopfanatic) Tamással a hordók árnyékában. Remélem a következő képeken már roskadásig telt Élesztőt sikerül majd fotóznom.

Münchenben javában zajlik a 180. Oktoberfest (vagy inkább Wiesn, ahogy a helyiek nevezik a Theresinwiese után). A várost ellepték a bőrnadrágok, a hosszúzoknik, a dirndlik, a 10 eurós Mass-ok, a perecek és a fehérvirslik, arról nem is beszélve, hogy hatásvadászat céljából naponta jelennek meg a hatalmas dekoltázsú és tíz-tizenkét korsót cipelő hölgyek fotói. Maga a fesztivál egy nagy tömegrendezvény, és ahogy az lenni szokott, az ember a saját bőrén tapasztalja meg az alapszabályait. Először is, ha vizet kérsz, kiröhögnek, azt igyál otthon. Másodszor is, az igazi férfi reggel tízkor már az asztalon issza húzóra az egy litert. Végül pedig azt, hogy az ital egy perc alatt az asztalodon van, az étel csak fél óra alatt, vagyis üres gyomorral menni kora reggel a sátorba nagy baromság. 

Az Oktoberfest szele idén Fótot is elérte, Gyenge Zsolték most egy Märzent dobtak piacra. Az üvegdesign követi a Keserű Méz és a Winternacht soft-manga stílusát, bár ez a mostani azért überelte az eddigieket, ugyanis a cimkéről egy tágra nyílt szemű, dirndlibe öltözött, tizenhatot alulról alig súroló szőke kislány néz vissza, aki pont olyan, mintha az Animax egyik éjfél utáni sorozatából ugrott volna elő. A szőke, mértani pontossággal belőtt fürtökről és a kéjesen nyitva tartott ajkakról pedig törvényszerű, hogy a szem hamar a szív alakú medálra téved, ami gyakorlatilag utat mutat a mélyen kivágott dekoltázsba. Oké, a bujtatott szexualitás lejött, meg minden, a K&H is ezt csinálja, de azért a cimke WTF-faktora így is elég magas lett.

Ami viszont a tartalmat illeti, ismét nem kellet csalódni. A németországi märzenbierek, amik tradícionálisan müncheni malátából készülnek, alapvetően testesebb, gyengébben komlózott sörök. A Fóti Oktoberfestbiert pohárba töltve gyönyörű, tiszta, mélyarany sört kapunk, kicsit levegős, piszkosfehér, hamar illanó habbal. Az aroma nem tolakodó és harsány, elegánsan kenyértésztaszerű, finom vajkaramella és vajas keksz felhangokkal, talán csak a hab gyenge szappanossága zavaró kicsit. A test kellemesen erőteljesebb, geil érzetet egyáltalán nem ad, a korty csendben és észrevétlenül simul bele a szájba, annak ellenére, hogy több, mint 7%-os a sör. Az élesztő és komló íze szinte teljesen eltűnik. Utóíze gyengén malátás, kicsit diós, mindkettő hosszan érezhető marad. 

A Fóti Märzen beszerezhető a Kézműves Csemegében, összességében jól sikerült, visszafogott kis főzet, ami ugyanúgy harapható és élvezhető a nap bármely pillanatában, mint egy frissen sült Laugenbrezel.

Ha tetszett a cikk, kövess minket Facebookon is!